„A magánélet a múlt társadalmi normája. A személyiség jogainak védelme felett eljárt az idő"
"Úgy értem, az igaz történet valószínűleg túl unalmas lett volna, nem? Mármint az, hogy hat éven keresztül ültünk a gépeink előtt és kódoltunk"
- Mark Zuckerberg
Csak egy dolgot tudunk biztosan, azt hogy nem tudunk semmit. - Szókratész
Viszont a folyamat az érdekes, a részletek, azok kísértetiesek.
Minden olyan, mint egy Sci-fi regényben, 10-20 éve olvastunk róla, most meg benne élünk, és most nem a technikai fejlődésre gondolok, hanem társadalmi folyamatokra, emberekre, sőt lelkekre. Mert bármennyire is banálisan hangzik, a lelkeket a felhasználóktól elválasztó határra érkeztünk. Valahol erre érezhettek rá (zeneileg) a Social Network c. film előzetesének készítői is:
Most a III. évezred elején, már több olyan közösség létezik a neten, amely nemzeteket meghaladó lélekszámmal rendelkezik. Nem is tudom már melyik regényben olvastam először a közös tudatról, a közösségi szájtok a távoli bolygókon működő kaptártársadalmakat juttatják eszembe. Honnan tudja ezer meg ezer rovar, hogy egyszerre kell rajzani, egy bizonyos időpontban felszínre kell törni és szaporodni? Mikor lesznek képesek az emberek ilyen szintű együttműködésre? Egyszerű: Felteszik az üzenőfalra, eseményt hoznak létre meghívnak minden kérészt. Vagy képzeld el, hogy tényleg világméretű járvány van (nem kell elképzelni, van: AIDS) és tegyük fel, hogy megvan az ellenszere csak mindenkinek egyszerre be kellene adni. A H1N1 után és egyáltalán melyik lesz az a globális erő, kormány vagy szervezet ami ráveszi az embereket az együttműködésre? Végső elkeseredésünkben létrehoznak egy FB csoportot? Fél milliárd ember komoly tényező, de persze tévedhet.
Például úgy, hogy gondolataid kivetülnek egy üzenőfalra, a mátrixban megszűnsz egyéniség lenni, véglényként bebábozódsz, majd oldódni kezdesz mások véleményében vagy közönyében.
De nem ma kezdődött ez. Szerepjáték akkor lett a számítógépből, amikor a Pacman elindult benyelni a pontokat. Az a sajtdarab te voltál. Most meg ott tartunk, hogy magunkkal játszunk, az életünkkel. Ezen belül vannak farmos és maffiás játékok, de igazából mi vagyunk, vagyis a mi Avatárunk játszik, nevezett Kék István, egy naponta 100+x információval és kapcsolattal etetett Tamagocsi.
Távoli, közeli, korlátozott vagy elutasított ismerőseink számára kitalálsz egy profilt. Hamarabb értesülsz és értesíthetsz ezen keresztül bárkit, mintha körtelefonnal, kör-email-lel, távirattal vagy bármi mással próbálkoznál.
A hírportálok is tanulnak a neten sikeresebb alkalmazásoktól és randomizálódnak, minimalizálódnak, mert a statikusság nem illeszthető az online elvárásokhoz. A felhasználó nem külföld, belföld, bulvár nevű könyvtárakat akar, hanem rövid stimulációkat arról a témáról, attól a kapcsolattól amire, akire előfizetett. Már nem szörfözik, csak kapcsolgatja a televíziót, távirányítózik a neten de megvan a lehetőség, hogy ezzel, a WEB2-es távirányítóval szerkesztheti a csatornáit.
Két ismérv elég mindehhez: ki lájkolta, és mit? Megosztod, ajánlod, kommenteled, vagy lájkolod? Ahogy a szemed láttára nő egy csoport népszerűsége, úgy nő benned a vágy a csatlakozásra. A trendiség jelentése itt igazán kézzel fogható. Egyre kevésbé ciki az Z csoporthoz csatlakozni, hiszen X ismerősöd is csatlakozott és különben meg nem is olyan rossz az amit reklámoz, sőt már a parlament is foglalkozik vele. Z pedig mostantól pontosan tudja, kinek kell küldeni az akcióit, új termékeit, direktebb marketingről piaci kofák sem álmodnak.
Biztonságos?
Nem, de legalább az arctalan kommentelések, netes leskelődések, áthelyeződtek egy adok-kapok rendszerbe. Hiteled a profilod (avatárod), mondanivalódat, gondolataidat számodra hiteles kapcsolatokkal osztod meg, ők aztán eldöntik, mit szerkesztenek át belőle saját rendszerükbe és mit adnak cserébe. Ha csak név, arc és kép nélkül lézengsz itt, ugyanazt csinálod, mint a névtelen kommentelők: súlytalan véleményed nem köthető sehová.
Leegyszerűsítették az internetet?
A tendencia az mutatja, hogy erre vágytunk, amikor elegünk lett az internet összevisszaságából. Maximálisan bizalmatlanok lettünk a felbukkanó ablakok, spam és trójai szűrő vírusok, álhírek, bulvárságok, és a kihagyhatatlan „te vagy az 1.000.000-dik látogató” bannerek csillámvilágával szemben. Valószínűleg 100-ból 90 oldalt kinyomtatva sem tűrnél meg hosszabb távon az asztalodon és most már a képernyődön is eleged van belőle.
A Google kinevelte az igényt arra, hogy egy egyszerű felületen keresőszóval villámgyorsan megtaláljuk a polcon a kívánt terméket (áruházakban is jól jönne) , az E-bay, az Imdb stb. közösségek pedig megvillantották a közösségi véleményezés és ez által az online megbízhatóság lehetőségeit.
A Facebook ezt próbálja ötvözni, tökéletes keresőmotorral dob rá téged arra, amit keresel és egyúttal arra is rálátást nyújt, hogy közösségi tudatodból ki által kedvelt, azaz a kedvenc SÖRöd mellett megjelenik illumináltan boldog ábrázatod is, mely immáron az online marketing eszközévé vált. Márkajelzéses ruhákban szendvicsemberkedni kb. ugyanez. A Facebookhoz való csatlakozás egy döntés arról, hogy bevállalod, mert részese akarsz lenni ki akarod használni, meg akarod ismerni ezt a letisztultabb rendszert, pusztán azért mert sok esetben jobban működik mint maga az internet.
Merész gondolat
Az Iwiw láz elején hallottam egy informatikus megfogalmazásában egy merészebb sci-fi gondolatot:
Ha alaposan töltünk ki egy profilt és használni engedjük az erre képes rendszernek adatbázisunkat, akkor összevetve a többi felhasználók adataival, gombnyomásra feltárul a lehetséges kapcsolataink (pl. hasonló zenei ízlésű emberek) tömkelege, és ezek közül magunk is meglepődve tapasztalunk majd olyanokat, akiket ismerünk régről (esetleg párat már el is feledtünk), sőt ezen ismerősök közül páran ismerik egymást is, esetleg rokonok vagyunk csak erről nem tudtunk. Mindezt csupán a saját adataim megadásával.
A progmat-os guru tovább gondolta ezt is. Eljövend az idő, hogy már annyi ismeret lesz felhalmozva a születéstől dokumentált userről, hogy be sem kell jelölnie senkit, a Végzett nevű program kiválasztja és megmondja kiket ismersz. Pont.
Előfordulhat, hogy VÉGZET jobban tudja, hiszen Y is ott volt azon a bulin, amire te nem is emlékszel, ugyanazt a zenét lájlkolja, mint te, és 90% eséllyel történt is köztetek valami.
Esetleg külső és belső bináris tulajdonságaitok és spontán lájkjaitok döntik majd el, hogy lelki társak vagytok, azaz itt az idő feltörni a felszínre, szaporodni.
Asimov, William Gibson és Philip K Dick, már nem sokat tudna ehhez hozzáfűzni.
Hagyjuk most az előnyeit a külföldi nyelvtanulásnak. Mégis minek mennek ki honfitársaink, asszonyink, földijeink, tejtestvéreink más országokba élni? Élhetetlen lenne emez? Mi viszi rá őket arra, hogy más népek lakájaiként, neveljenek gyereket, takarítsanak, dolgozzanak, adózzanak, boldoguljanak? Itthon nincs elég meló, adó, gyerek, kosz, koszos gyerek?
Lám, már Kozsó is kicsellengett Amerikába, hogy „alkotói válságában” is foglalkozzon vele a hazai média. Hívhatjuk ezt hasznos elvándorlásnak. De ki a nagyobb kalandor, aki nyugatra távozik, vagy az, aki nyugodtan itt marad? Itthon bizonyítani sem könnyű, együtt kell élni azzal, hogy jobban szeretünk hazafele vágyni, mint szimplán otthon lenni.
Vegyük mindjárt a keleti régiót, kiemelve Békés megyét, mutatóink nem túl mutatósak. Még egy nyamvadt élhető nagyváros sincs a közelben, ahová felfele bukhatnánk. Akkor még itt vannak a családi dolgok, az egy ősre jutó unokák csekély száma a régióban, a munkalehetőség is csekély, és még ne is legyek kemény? Generációs problémáinkat itt kell megélnünk úgy, hogy közben nyomorban érezzük magunkat. Érezzük.
Valójában csak kevesebbünk van, mint másoknak, hitelre görbül a szánk néha az irigységtől. Inkább csak a jólét tudattól megfosztottak, relatív szegények vagyunk, ez az igazság. Kivéve a határ menti falvakat, ahová még az adsl sem jár. Ott már nem nagyon van mihez viszonyítani.
Örülnek, ha az adózáshoz szükséges űrlapot le tudják tölteni. Örülnek, ha van miből adózni. Ott már lopni sem nagyon van mit. A mindenkori politikai elit talán ezért tehetetlen a régióval. Nemhogy kórház nincs a közelben, a mentő már járható utat se talál arra. Az ott élő gyermekek legreálisabb esélye a boldogulásra, hogy a Brad Pitt család örökbefogadó gépezete egyszer felkarolja őket.
Azért kábé egy napi járóföldre onnan, már létezik olyan szép vagy szebbé tehető kisváros, ahol vannak még ott maradt, egészséges fiatal emberpéldányok. Van munkájuk is, nem a szüleikkel élnek, de a közelükben. Tudják, hogy lehetne jobb is, anyagilag is, egyébként is, máshol is. Hiszen jártak ők már külföldön, csak hát mégis, itthon van a birkapörkölt.
Itt, régi ismerősök közt próbálnak kezdeni valamit, nem nagyot, csak kicsit. Persze ezzel a kicsivel a gondok nem kicsik. Jól meg nem bolygatott életünkbe belefér évente egy pár olcsó nyaralás és/vagy egy pár tüntetés, egy nagyobb nyári fesztivál és pár jó kajálás fröccsel. Ennél egy bezárt kórházi ágyban is több az aktivitás. Fennmaradt időnkben krónikus fotelünkből az Aktív-ot nézve vágyódunk el Dubaiba. Közben törleszthetjük a hitelt az új kocsinkra, amivel reklámozzuk magunkat plusz rajta valamilyen kamu reklámcéget. A hiúságunkra piramist lehet építeni, az összetartásunkra csak kártyavárat. Mindenkinek alanyi jogon íratnék egy utat Amsterdamba, ahol a legmenőbbek is 10 éves cangákkal járnak, nem azért mert olcsóbb, hanem azért, mert annak van ÉRTELME. Így férnek el, mellesleg fogyasztó hatású is.
Rabszolgának lenni is fogyasztó hatású, és mi ebben vagyunk jók, jó fogyasztók vagyunk. Vásárolunk, panaszkodunk, de megeszünk mindent, aztán kínlódva, gyomorgörccsel menetelnünk. Végül kimenetelünk külföldre, inkább rabszolga-exportunkat erősítjük, csak ne lássuk itthoni fásultságunk kimenetelét.
Nem oly rég megalapítottam a Nem Szavazók Pártját. Nem a nemmel szavazókét hanem az egyáltalán nem szavazókét. Örömmel konstatáltam azóta, hogy a párttagság folyamatosan növekszik. Én mint pártvezér azonban, most egyéni vélemény szerint, egyéni megfontolásból, egyénként mégiscsak el akartam menni szavazni. A többség szerintem ne szavazzon, nincs értelme. De ha valaki érzelmileg, akkor mégis megteheti. Emberek vagyunk, nemde? Én például az egyszerű fajta vagyok. Ha azt mondják menj el szavazni, akkor, ha hozd ide a létrát, akkor. Ha igen, igen akkor, vagy ha nem, nem akkor is. Aztán az utóbbi időben tevékeny folyamat zajlott le bennem, elmegyek mert: népszavazás-aláírás-demokrácia-megamúgyis-csakazértis-véleményt-formálok. Aztán már csak egy volt hátra, hogy eldöntsem, miként is állok én ehhez hozzá. Kozmopolita világpolgárként, TV-szavazóhelyiség ingázóként, vagy öntörvényű életművészként? Ez nem volt nehéz választás. Előtte való este benyomtam, hogy minden simán menjen, letisztuljon, csak én és a fülke.
Megaztán Ominózus.
Ezt a szót le akartam írni, múltkor tudtam meg valamelyik vetélkedőből, azt jelenti: kellemetlenül emlékezetes, sérelmezett. Na ez vagyok én. Elmegyek mert úgy általában sérelmezek, magamat és a plakátokon fekvő kismamát, vagy egyszerűen csak felelős vagyok a gyermekért, amit a kezében tart, valami másért, ami sérelmezhető, vagy csak igen, igen, nem, nem. Elindultam hát, és minden egyszerű volt és homályos. Hideg téli este volt, amolyan nem szavazóidő, ködös, kilátástalan, kutyaverő elidegenítő, otthonülős, énnemakarok, kinemmozdulós idő volt. A cím: Mozgáskorlátozottak klubja. Szabadság 28. 100 méter. Nem találtam meg. Lábaimat a didergő, puszta, bináris menekülés mozgatta: igen, nem, igen, nem, igen, nem. Ritmusnak jó volt ez. Kerestem a helyet, ahol szavazhatok. Mégsem akartam rossz fát megjelölni. De jelölni akartam, bennem volt a szándék. Egy amolyan felelős bácsi kószált a főúton: Kicsit bicegve haladt. Ő lesz az én emberem: szavazóskinézetű, és kicsit mozgáskorlátozott is, egy helyre tartunk. Követni kezdem: gen, gen, nem, igen, nem - gyorsultak, majd lassulnak a lépteim. Aztán ő lefordul egy sarkon, eltűnik a sötétben, még utánakiáltok: - Igen, nem? - Nem, nem – válaszolja lemondóan. Hát igen, nem. Nem találtam meg. Aztán másodikra se. De végül, köröket írva le, beszűkítve a célt, odaértem. Sokan voltak benn. Szavazóbiztosok. Bal kezemben a cédula, jobban a személyim. Vagy nem is, véletlenül a bankártyám. Nem - mondja a biztos úr. (nono, ez már ráutaló, befolyásoló magatartás) Odaadom a személyit majd rámutatok a fülkére: - Igen - mondja, azután a kamánycsendben elvégzem a dolgomat: Kis borítékba cédula be, nyálazás közben kicsit megvágom a szám szélét a boríték élével. Patetikusan, érző-vérző jokermosollyal távozok: - Igen, nem - köszönök el, hogy senkit ki ne hagyjak. Kifele menet még talákozok egy sráccal aki befele menet halad. Hallom a lépteit: igen, nem, igen, nem. Valamikor ismertük egymást, most nem köszönünk egymásnak Nemmel sem. Remélem, jól jön ki a lépés mire odaér. Odakinn vár rá merdzsója, halkan duruzsol, nehogy kihűljön szegény, amíg a gazdi dönt a jövőről. Ketten voltunk 10 perc alatt itt, felelősek. Én meg elindulok arra, a ködben, amerre az otthonomat sejtem. Majd ott gondolkozok.
(Az írás 2004. december 8-án a kettős állampolgárságról szóló szavazás után jelent meg a Beol.hu-n.)
Ne szaporírtsuk a szót. Mivel már javában kampányol mindenki, ki megszorítás, ki adócsökkentés ígéretével múlatja az időnket muszáj megfogalmazni azt, amit már mind tudunk, tudat alatt érzünk és készülünk cselekedni (vagy nem cselekedni). Tudniillik, hogy nem szavazunk, vagy érvénytelenül szavazunk 2010-ben.
Ennek két oka van:
mélységesen elegünk van ebből
ennek ellenére nem vagyunk az erőszak hívei
Nem szükséges külföldi példákat felhozni, se a múltból se a jövőből, nincsenek bevált receptek, bevált stratégiák, egyedi problémánkra egyedi megoldást kell alkalmazni. Magyarországnak egyetlen esélye van, az ha saját kezébe veszi a sorsát és demokratikus eszközökkel tudatosabban lép fel érdekeiért, tudatosabban 1989-nél és az azóta kiírt összes választásnál.
Mielőtt jobban belemennénk ebbe az egyébként evidens megoldásba, pár fórumbejegyzést használnék arra, hogy amolyan gyakran ismételt hülyeségeket oszlassak el.
„Ha az ember nem megy el szavazni, akkor utána négy évig ne is nyilvánítson véleményt politikai kérdésekben. Akkor kell cselekedni, mikor megvan rá a lehetőség.”
Baromság. Ellenkezője az igaz:
Ha elmész szavazni és valamelyik hatalomban lévő pártot támogatod, akkor utána négy évre legitimálod a hatalmát, azonosulnod kell az intézményesült bűnözéssel, a kormány és az ellenzék gyűlöletketlő magatartásával, haszonélvezőivel. E helyett az is jobb ha nem cselekedsz, hanem elmész inkább kertet ásni vagy horgászni egyet, ha nem töltesz ki szavazócédulát nem szennyezed az amúgy is mocskos politikai közéletet. Egy keresztet rakni egy négyzetbe? Tényleg ez lenne A VÉLEMÉNYNYÍLVÁNÍTÁS?
„Azért kell elmenni szavazni, hogy a nagyobb szélhámosok helyett kisebbik rosszat válaszd. Véleményt kell nyilvánítanod, elítélni az eddigi lopásokat, hazugságokat.”
Először is honnan tudod te, hogy melyik a kisebbik rossz? A médiából, vagy ismered pontosan ki mennyit lopott el a mi adónkból? Összesíted a képviselőiköltségtérítéseket és amelyik párt kevesebbet igényelt arra szavazol?
Ha elmész egy meccsre akkor a kevésbé szarabb csapatnak szurkolsz? Vagy inkább megvárod, amíg lesz olyan csapat is amelyik bizonyítottan tud focizni is?
Itt nincsenek bizonyítékok csak igéretek, akik 90 óta és most vannak hatalmon azok kúrták el és akiket ma megválasztasz azok fogják holnap és 20 év múlva elkúrni.
Egyet tehetünk: nem szavazunk rájuk. Más, tudatosabb megoldásokat kell keresni.
Értem én, hogy beszorítanak egy kis fülkébe tanácstalanul keresed a megoldást és a végén felelősen behúzod az egyik helyre az ikszet csak már legyünk túl ezen. De leghamarabb úgy leszel túl rajta ha beintesz nekik, éld ki kreativitásod, rajzolj pöcsöt a cédulára vagy akármit, ha nem találod azt amit keresel.
Mert 4 évente 5 perc 1 fülkében: nem tudatos választás, nem megoldás, nem demokrácia.
Buddha azt mondja, hogy az élet elsősorban szenvedést jelent, és négy alapvető szenvedés létezik: születés, betegség, öregség és halál. Ez az ember négy alapvető szenvedése, de van még további négy is, melyekről Buddha beszél. Nevezetesen: olyan emberekkel találkozni, akik jelentését terhesnek találjuk, szeretett személytől elválasztva lenni, a vágyott dolgokhoz hozzá nem jutni, és a szenvedés, amit a test és a lélek hoz magával. Hogy ezektől a szenvedésektől megszabaduljunk, el kell érnünk a „szatorit”, a „megvilágosodást”.
NYULZUG vagyok
A NYULZUG 2006-ban közösségi-megnyilvánulási-vélemény portálként indult. Több mint 100 közéleti, humoros és blogszerű írást élt meg majd eltünt.
Elkapott egy fertőző vírust a nyúl, és ahogy egy beteg állatot kell, lelőttük.
Most sörétek által megtépázva bár, de a NEWJSAG.hu segítségével újra elindult, nyomdafestékes türelemmel válogat a legjobb korábbi írások közül és várja az újabbakat.
"Pártja, a Ne hagyjad Már Hogy Eztet Tegyék Teveled, azaz a Nehamáhoeztete igen jó esélyekkel indul a közelgő választásokon, amely olyan erőteljes lesz, mint egy kifeszített expander a lemenő nap halovány fényében."
Pdf 
Print 
Email 
„A magánélet a múlt társadalmi normája. A személyiség jogainak védelme felett eljárt az idő"
Ne szaporírtsuk a szót. Mivel már javában kampányol mindenki, ki megszorítás, ki adócsökkentés ígéretével múlatja az időnket muszáj megfogalmazni azt, amit már mind tudunk, tudat alatt érzünk és készülünk cselekedni (vagy nem cselekedni). Tudniillik, hogy nem szavazunk, vagy érvénytelenül szavazunk 2010-ben.
A NYULZUG 2006-ban közösségi-megnyilvánulási-vélemény portálként indult.
Dudorásszál odább>>>
Nekem az a kedvencem, hogy akik kimen...
Király a versike, nem basztam még i...